Szent Gellért budapesti szobra a 20. század első felében

László Andor

Korábban szóltunk már Ferenc József 1897 szeptemberi nevezetes kéziratáról, amellyel tíz magyar történelmi személyiséget ábrázoló szobor felállítását vállalta Budapesten. Ezek közül az elsők közt Szent Gellérté készült el, alkotója az a Jankovits Gyula volt, aki korábban Pannonhalmán Szent Asztrik alakját formázta meg. A Gellért-hegy oldalába az akkor készülő (még Eskü-térinek nevezett) Erzsébet-híddal szembe kerülő szobor különleges helye miatt a tíz közül a legnagyobb és a legköltségesebb lett.[1] Mérete többekben értetlenséget váltott ki, hiszen jóval felülmúlta például a Hunyadi-, Bocskai- és Bethlen-szobrok nagyságát, így az utóbbiakról azt lehetne gondolni, „csak csiri-biri emberek” a püspökhöz képest, „kinek különben szintén tisztesség adassék”.[2]

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A művész Gellértet nem vértanúként, hanem hittérítőként ábrázolta sziklacsúcson állva, püspöki talárban, fején püspöki süveggel, jobb kezében keresztet tartva, bal kezét szívére téve, amint prédikál, miközben a szikla tövében egy megtért pogány hallgatja figyelmesen, aki „kitűnő, tipikus magyar alak, csupa erő, egészség, a legjava annak, ami a mi fajtánkban a legjobb.” Arcán már látszik a megtérés jele. A sziklatalapzatot kisebb dombra állították, hogy a szobor magasabbnak tűnjön.[3] A talapzattal együtt 10 méteres szobor méretét van, aki így is kevesli, mivel a hatalmas hegytömb elé került alkotást „agyoncsapja majd a környezete.”[4]

Az emlékmű tervéről a sajtóban elismerő írások jelentek meg; „lesz ismét egy sikerült szobrunk” – állapítja meg az egyik legnépszerűbb napilap, amely egyedül a méretét kifogásolja: az eredetileg tervezettnél jóval nagyobbnak kellene lennie. „Amilyen festői, díszes a tervezet egészében, olyan vétek volna azt a méretek zsugoriságával elrontani” – vélik.[5] A Fővárosi Közmunkák Tanácsa úgy döntött, hogy a szobor kellő érvényesülése érdekében különleges hátteret kell biztosítani számára, amire 1900 januárjában írtak ki pályázatot. Végül alá kétoldalt lépcső, barlangos vízesés és oszlopos híd került, mögé pedig félkörös oszlopos árkádot alakítottak ki.[6] Az egyik élclapban a vízesésről azonnal megjegyezték, hogy „az öreg Gellért alighanem megköszönné ezt a megtiszteltetést. Neki elég volt egyszer a vízesésből.”[7] Másutt a püspök retteg, amiért „aláásott hegyére” akarják felvinni, ahonnan már egyszer a Dunába „gurult.”[8]

A szobrot a király által adományozottak közül harmadikként 1902 augusztusában állították föl, átadására azonban majdnem két évet kellett várni. Eredetileg szeptember elején került volna sor erre,[9] majd Szent Gellért egyházi ünnepére (szeptember 24-ére) tolták. Tervek szerint ekkor egy tábori misét követően a budai dalárda lépett volna fel, Széll Kálmán miniszterelnök és Halmos János polgármester tartott volna beszédet, végül „a fővárosi összes fő- és középiskolák növendékei, akik zászlók alatt vonulnak ki és a hegyoldalon helyezkednek el, eléneklik a himnuszt.”[10] A környék rendezésének csúszása miatt előbb októberre halasztották a leleplezést, ám a „nagyszabású” ünnepséghez ragaszkodtak, azon a királyi udvar is képviseltette volna magát.[11] Hamarosan erről is lemondtak, már csak egyszerű miniszterelnöki átadást terveztek (akár a többi esetben), a nagy ünnepség a tizedik szobor átadására maradna. „Ekkorra már jó lesz a legízléstelenebbeket eltávolítani” – tette hozzá a rosszmájú újságíró,[12] aki nem tudhatta, hogy sem a miniszterelnöki átadóból, sem az ünnepségből nem lesz semmi.

Hamarosan nem csupán a méretekkel meg az átadással, hanem a környezettel meg a szoborral kapcsolatban is felmerültek gondok, kifogások. Egy konzervatív katolikus lap Az agyonnyomorított hegy címmel közölt cikket. Tragikusnak tartják, hogy „Budapest nem kaphat tisztességes szobrot”, a Gellérté „a maga iskolás, polgári igénytelenségében legalább nem botrányos és nem együgyű”. Ezért „nem bántja a szemet”, ellenben „a hivatalos művészi tudákosság annál vadabb dolgokat produkált”: leborotválták a hegy szikláit, helyükbe pedig egy mesterségeset építettek, aztán a vízesést, végül pedig „a kötelező félköralakú oszlopsort, ami a hivatalos művészet elengedhetetlen kelléke.” Mindez a mesterkéltség illene „egy kifésült, kinyesett rokokó kert finomkodó fasorai” közé, ám

„szánalmas, komikus, szomorú, a Gellérthegy komor sziklatömegéhez lapítva. A fontoskodó tehetetlenségnek, a nyárspolgári laposságnak olyan szemérmetlen és követelő érvényesülése ez az egész zűrzavar, olyan lerázhatatlan nyomását érezzük a bürokratikus művészet uralmának, amelyből végérvényesen kiolvashatjuk azt a szomorú igazságot: meg vagyon írva, hogy Budapestnek nem lehet tisztességes szobra.”[13]

Néhány nappal később, 1902 októberének közepén a közönség számára is látogathatóvá vált a szobor. Ekkor ugyanennek a lapnak az újságírója megjegyzi, hogy még utoljára megnézte,

„azután Isten veletek, sziklácskák, oszlopocskák, pázsitocskák, ott a hatalmas méretű szobor körül, ezután nem igen megyünk a környékére, mert látásától nagyon szomorú gondolatok ébrednek az emberben.”[14]

Az iparművészeti szaklap szerint a szobor kedvéért „vadregényessé tették a hegyet” egy inkább „töpörtyűrakásnak” nevezhető kőhalmazzal.”[15] Egy ellenzéki napilap véleménye is lesújtó: szegény művész nem tehet róla, hogy „annyira megkörnyékezték szobrát.” Hatásos, lélekkel megalkotott munkája monumentális hatású, a püspök mozdulatában van lendület, kifejezés, ám a talapzat sárga kövei nyugtalanná teszik, ráadásul egy mellékalak is ott „fölöslegeskedik”.[16] Az 1890-es években terjedt el a mellékalakok szerepeltetése, akik a népet személyesítik meg (ilyeneket láthatunk például Zrínyi, Bocskai vagy Vörösmarty fővárosi szobrain). Egyfajta „demokratikus” eszmekör jelenik meg itt, amely az ábrázolt hős, művész vagy politikus és a nép egységét kívánja hangsúlyozni.[17] Az idézett lap szerint Szent Gellért szobrának főalakja kellően kifejező, nem szorul „magyarázóra”, különösen nem egy „szegény angol bajuszos ősmagyar” képében, aki valójában „sült szláv típus”, ezért nincs keresni valója azon a szobron.[18] Egy építész szerint a főváros humora ezt az alakot találóan keresztelte el fókaembernek.[19]

A tervezett átadás előtt nem sokkal zuhant le egy nagyobb szikla a Gellért-hegyről, ami kézenfekvő következtetésekre vezetett: „Idétlen szobrainkkal már bizonyos világraszóló hírnévre tettünk szert” – olvashatjuk a „veszedelmes” Gellért-szoborról. Az „emberi szépítő-hajlam” által „csúffá tett” hegy tiltakozik az ellen, amit rajta elkövettek: a „hegyidomításnak… nem lesz jó vége.” „Abszurdum” a hegy „kiflaszterozása”, „affektált dekoráciával” való elcsúfítása, amely a szentimentalizmus kora elavult angolkertjeinek műromjait, műszikláit és műtermészetét idézi meg. A drágán készült „műhegy az igazi, a nagyszerű hegy” oldalára ragasztott „sziklácska-dísz… logikai értelmetlenség”, ráadásul közveszélyes, beomló bányához hasonló. Egy műegyetemi tanár szerint a mesterséges fal hamarosan eldőlhet, a dolomit-csuszamlások a szobrot is fenyegetik.[20] A kérdés hamarosan a fővárosi közgyűlés elé került, ahol maga Halmos János polgármester válaszolt az aggodalmakra: a szobrot belülről vasrudakkal merevítették, az öntöde tízévi jótállást vállalt.[21]

Ilyen körülmények között a hivatalos átadás elmaradt, a terület rendezése még sok pénzt és időt emésztett fel,[22] a lépcsőt, az oszlopsort és a környéket is kivilágították.[23] A vízesést egy év múlva helyezték működésbe, a lábától induló híd avatásakor, amikor egyébként a szobrot is felszentelték.[24] A majdnem két éve felállított emlékművet végül 1904 nyarán adta azt át egy államtitkár minden ünnepélyesség nélkül a polgármesternek.[25]

A szoborról nem sok szakmai értékelést olvashatunk. Petrik Albert tanulmánya nem tartja méltónak sem az adományozó Ferenc Józsefhez, sem pedig a magyar kereszténység mártírjának kiválóságához. A szerző az „egyáltalán nem sikerült” alkotás részleteinek bírálata mellett (mint például a ruha „lehetetlenül merev redői”) elsősorban annak „legszerencsétlenebb elhelyezését” kifogásolja, ami „magát a szoborművet teljesen élvezhetetlenné tette.” A két ábrázolt alak egyikét sem lehet látni, azok nem élvezhetők sem a hídról, sem a hegyre vivő útról.[26] Néhány évvel később egy szintén építész szerző ugyanezt teszi szóvá: egész Budapesten e szobor elhelyezése a

„legkevésbé szerencsés… ott a magasban, a hegyoldalon, mert exponált volta dacára, jóformán sehonnan sem lehet látni.”[27]

A Tanácsköztársaság idején, 1919. május elseje alkalmából Budapest számos műemlékét takarták el, és helyettesítették őket jelképes alkotásokkal. Gellért szobrát ekkor sárga és vörös színű oszloppal fedték be, a mögötte álló oszlopsort vörös drapériával díszítették, alatta pedig hatalmas allegorikus képet helyeztek el, amelynek felirata így szólt: „Dolgozzatok és tiétek a Paradicsom.” Mindez azt sugallta, hogy a proletároknak nem az égiektől, nem a vallástól kell várniuk boldogulásukat, hanem munkával, tanulással, esetleg fegyveres harccal maguknak kell elérniük azt.[28]

Európai példák alapján[29] 1927-ben egy jótékony hölgyekből álló bizottság kezdeményezésére elsőként állítottak Budapesten karácsonyfákat a szegényeknek. A tizenöt helyszín egyike a Gellért-szobor volt. A „szegényeket gyámolító szeretet” jegyében felállított „mindenki karácsonyfája” nem csupán a főváros központját (pl. Váci-utca) díszítette, hanem a külső kerületekben (pl. Angyalföld, Pestújhely), és még a nyomorúságos Mária Valéria-telepen is megjelent. Az adományokból összegyűlt ajándékokkal igyekeztek némi örömöt vinni a nélkülöző gyerekek életébe.[30] A kezdeményezés a következő években is folytatódott, amikor 20-25 helyszínt vontak be, ének- és zenekarok adtak koncertet.[31] A fákat és a hozzá tartozó ajándékokat időnként egy-egy testület vagy magánszemély állította, így a Gellért-szobornál állót 1928-tól egészen 1940-ig a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete (TÉBE). Ide elsősorban a közeli Tabán nélkülöző gyerekeit várták, az összegyűltekhez éveken keresztül egy pápai kamarás, később a tabáni plébános tartott beszédet, árvaházi és javítóintézeti fiatalok adtak számukra koncertet.[32]

A Gellért-szobor „fényárban úszó” fája sokakat vonzott, sőt 1937-ben nagy érdeklődést kiváltó különleges elemmel bővült az ünnepi látványosság. A „mindenki karácsonyfája” mellé hatalmas kivilágított, „magyaros stílusú” szalmatetős „mindenki betlehemét” állítottak a sziklafal lábához, a fával szemközt, melynek életnagyságú alakjait a Képzőművészeti Főiskola diákjai faragták.[33] Miután 1938-ban az első bécsi döntés értelmében visszakerült az országhoz Felvidék déli része, a szoborcsoport egy szlovák és egy ruszin alakkal bővült.[34] Utoljára 1943-ban hallunk a szobor lábánál felállított fáról.[35] A későbbiekben, a kommunista hatalomátvétel után megszűnt a „rosszemlékű” jótékonysági program. A kor egyik neves történésze egy napilapban úgy emlékszik, hogy már az induláskor inkább

„gyanakvással, mint elismeréssel taglaltuk a kezdeményezést: egészében inkább jótékonykodó úriasszonyok, kitüntetésre vágyó közéleti férfiak szereplési lehetőségének tartottuk, mint komoly szociális segítségnek.”

Pamlényi Ervin szerint a szép gesztus ugyanis nem nyújt valódi segítséget, a Gellért-szobornál fát állító bankár egyesületnek például bőven lett volna más, jobb lehetősége valóban hathatós segítséget nyújtani a rászorulóknak. Ugyanígy megkapja a magáét a szerzőtől a többi fát állító, adakozó szervezet, a vallásos énekkar, a fáknál beszédet mondó „ékes szavú papok” is. Valójában egy megtévesztő akcióról van szó, hiszen az országos nyomorra „csak szociális olajcsepp” volt a karácsonyi kezdeményezés, miközben a hatalmas munkanélküliség mellett 12-14 órás munkaidőben kellett sokaknak dolgozni, a csecsemőhalandóság vagy a tuberkulózis terén lesújtó állapotok uralkodtak.[36]

Mára mindezt már a feledés jótékony homálya borítja, a második világháborúban súlyosan megrongálódott Gellért-szobor pedig Budapest egyik fontos idegenforgalmi látványossága, az egykori tíz királyszobor egyik legismertebbike.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

A nyitóképen látkép a Gellérthegy oldalából a budai Vár felé nézve, 1928. (Fortepan, 7658)

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Műcsarnok 1901. jún. 16. dec. 8.

[2] Pesti Napló 1901. jún. 16.

[3] Alkotmány 1899. okt. 28. Alkotmány 1900. jan. 16. szept. 14. Budapesti Hírlap 1900. jan. 14.

[4] Budapesti Hírlap 1900. okt. 21.

[5] Budapesti Hírlap 1900. okt. 21.

[6] Budapesti Hírlap 1900. jan. 14. okt. 21.

[7] Az Üstökös 1902. szept. 21.

[8] Borsszem Jankó 1900. nov. 11.

[9] Alkotmány 1902. aug. 6.

[10] Magyar Szemle 1902. aug. 10. Alkotmány 1902. aug. 24. Religio 1902. aug. 30. Vasárnapi Újság 1902. aug. 31.

[11] Budapesti Napló 1902. szept. 7. Magyar Szemle 1902. szept. 14, 28.

[12] Pesti Napló 1902. okt. 12. Alkotmány 1902. okt. 25. Budapesti Hírlap 1902. okt. 25. Magyar Szemle 1902. nov. 2. Művészet 1. (1902) 430.

[13] Alkotmány 1902 okt. 12.

[14] Alkotmány 1902 okt. 17.

[15] Hazai borzalmak. Magyar Iparművészet 16. (1913) 339.

[16] Magyarország 1902. okt. 17.

[17] Sinkó Katalin: A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. Művészettörténeti Értesítő 32. (1983) 194.

[18] Magyarország 1902. okt. 17.

[19] Petrik Albert: A tíz királyszobor. Építő ipar. Építő művészet. 1914. szept. 6.

[20] Pesti Napló 1902. okt. 19.

[21] Fővárosi Közlöny 1902. okt. 21, nov. 18, 21. Pesti Napló nov. 14, 20.

[22] Alkotmány 1903. febr. 7. Fővárosi Közlöny 1903. máj. 5. Az Ujság 1903. máj. 30. Budapesti Hírlap 1903. máj. 29, szept. 5.

[23] Független Magyarország 1903. máj. 8. Budapesti Napló 1903. máj. 8.

[24] Magyarország 1903. okt. 11. Alkotmány 1903. okt. 11. Vasárnapi Újság 1903. okt. 18.

[25] Az Ujság 1904. jún. 17. Magyar Nemzet 1904. jún. 17. Pesti Hírlap 1904. jún. 17. Tolnai Világlapja 1904. jún. 26. Ország-Világ 1904. jún. 26.

[26] Petrik Albert: A tíz királyszobor. Építő ipar. Építő művészet. 1914. aug. 23. 331.

[27] Rozinay István: A budapesti szobrok. Építő ipar. Építő művészet. 1918. szept. 21. 251.

[28] Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890-1919. Bp. 2004. 89.

[29] Részletesebben ld. Lukács László: Mindenki karácsonyfája. Hitel 32. (2019) 12: 3-21.

http://www.hitelfolyoirat.hu/sites/default/files/pdf/01-lukacs.pdf

[30] Nemzeti Ujság 1927. dec. 23. Új Nemzedék 1927. dec. 24.

[31] 1928-ban 25 fát állítottak. Budapesti Hírlap 1928. dec. 23.

[32] Új Nemzedék 1930. dec. 23. Nemzeti Ujság 1930. dec. 23. Nemzeti Ujság 1939. dec. 24.

[33] Pesti Napló 1937. dec. 23. Magyarság 1937. dec. 25. Friss Ujság 19387. dec. 25. Nemzeti Újság 1937. dec. 28, 29.

[34] Nemzeti Ujság 1939. jan. 4, 6.

[35] Magyar Nemzet 1943. dec. 29.

[36] Pamlényi Ervin: Mindenki karácsonya. Magyar Nemzet 1962. dec. 24.